Az EKB huszonöt éve

Christine Lagarde-nak, az EKB elnökének nyitóbeszéde az EKB fennállásának 25. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen

Frankfurt am Main, 2023. május 24.

Örömmel köszöntöm Önöket az EKB és az eurorendszer fennállásának 25. évfordulója alkalmából rendezett fogadáson.

Helmut Kohl, a volt német kancellár híres megállapítása szerint „a béke többet jelent, mint a háború hiányát”. Az euro története pedig alapvetően a tartós béke megalapozásáról szól.

Ez a történet attól a második világháborút követő, előrelátó európai döntéstől indul, amely szerint a kontinens gazdaságait olyan szorosan össze kell kötni, hogy a jövőnk szétválaszthatatlanná váljon, és amely ezzel megteremtette az európai integrációt alátámasztó, támadhatatlan logikát.

Az integráció ezen motorjának köszönhetően valahányszor megpróbáltatásokkal szembesültünk, nem tértünk vissza a megosztottsághoz, és nem hagytuk, hogy mindaz, amit együtt építettünk, semmibe vesszen. Inkább szembenéztünk a kihívásokkal, és közös választ adtunk rájuk.

Ugyanebből a hozzáállásból következett – az 1980-as évek végétől –, hogy a közös valuta Európa útjának következő szükséges lépése.

Akkoriban mind Európa, mind a világ változásokon ment keresztül.

Először is, a közös piac egységes piaccá alakult át, így még fontosabb lett, hogy megszüntessük a főbb gazdaságok közötti leértékelési verseny lehetőségét, mivel ez aláásta volna a bizalmat, és a nyitottság ellen hatott volna.

A globális tőkeáramlások megsokszorozódásával azonban Európa rögzített árfolyamrendszere egyre instabilabbá vált – ennek a problémának az iskolapéldája az árfolyam-mechanizmus 1992–93-as válsága.

Másodszor, a globális pénzügyi integráció a monetáris szuverenitás elvesztésével is fenyegette az európaiakat. A globális valutákat kibocsátó nagyobb országok – különösen az Egyesült Államok – monetáris politikája világszerte egyre fokozódó hatást fejtett ki.^[1]

Az alkalmazott árfolyamrendszertől függetlenül ez azt jelentette, hogy fokozatosan szűkült a kisebb országok mozgástere, hogy a monetáris kondíciókat a belföldi szükségleteiknek megfelelően határozzák meg.

Harmadszor, amikor leomlott a berlini fal, és véget ért a hidegháború, új, alapvető kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, merre tart Európa – és kinek a befolyása érvényesül Európán belül. Ennek kapcsán határozott igény támadt olyan új európai szimbólumokra, amelyek egy nagyobb és sokszínűbb unión belül összeköthetik az embereket.

A felsorolt mindhárom változásra az euro volt a logikus válasz. Stabilitást, szuverenitást és szolidaritást kínált az európai lakosoknak.

Stabilitást, mivel az euró biztosította, hogy az egységes piac elszigetelhető legyen az árfolyam-ingadozásoktól, ugyanakkor ellehetetlenítette az euroövezeti devizák elleni spekulatív támadást.

Szuverenitást, mivel az európai szintű egységes monetáris politika fokozná Európa gazdaságpolitikai függetlenségét a többi nagy gazdasági szereplővel szemben.

Valamint szolidaritást, mert az euro lenne az európai egység legerősebb és legkézzelfoghatóbb szimbóluma, amellyel az emberek a mindennapokban találkoznak.

Az euro a válságok idején

Hálásak lehetünk Európa előrelátó alapítóinak. Amikor 1999. január 1-jén bevezették az eurót, elképzelhetetlen volt, milyen válságok állnak előttünk.

Wim Duisenberg, az EKB első elnöke a szeptember 11-i terrorcselekményekkel és a technológiai részvények összeomlása okozta válsággal szembesült. Utódjának, Jean-Claude Trichet-nek a globális pénzügyi válság és az államadósság-válság első időszakában kellett helytállnia, amit az elődöm, Mario Draghi folytatott. Neki az euroövezet jövőjét övező félelmekkel kellett megküzdenie, majd a tartósan túl alacsony inflációval jellemzett időszak következett.^[2]

Saját elnökségem során pedig már megéltük a világjárványt, Oroszország Ukrajna elleni brutális invázióját, az energiaválságot és a túl magas infláció visszatérését.

Az euro mégis beváltotta a hozzá fűzött alapvető reményeket. Nem kis részben a monetáris uniónknak köszönhetően mindent át tudtunk vészelni – és minden egyes válságból kicsit erősebben kerültünk ki.

Először is, az euro stabilitást teremtett.

A stabil árfolyamoknak hála az egységes piac – és az általa képviselt, béke iránti elkötelezettség – nemcsak fennmaradt, hanem még erősödött is. Elképzelni sem lehet, milyen csábító lett volna a protekcionizmus, ha nem szűnt volna meg a kompetitív leértékelés lehetősége.

Az euro a külső sokkhatásoktól is megvédett bennünket. Röviddel a bevezetése után gyorsan a világ második tartalék- és számlázási valutájává vált. Ennek eredményeként a jelenlegi külkereskedelmi forgalmunk több mint felét euróban számolják el, a másik fele esetében pedig a közös valuta segített megvédeni a gazdaságot a túlzott árfolyam-ingadozástól.^[3]

Szemléltetésképpen: az EKB szakértői becslései szerint, ha nem vezették volna be az eurót, egyes euroövezeti országok pénznemeinek az USA-dollárral szembeni leértékelődése a pénzügyi világválság idején akár 14%-kal, a pandémia alatt pedig akár 10%-kal is nagyobb lehetett volna.^[4]

Természetesen más olyan területeken is jelentkezett instabilitás, amelyek kimaradtak az euroövezet eredeti tervezéséből – a legfájdalmasabban az államadósság-válság idején. Ám a mutatkozó hiányosságokat pótoltuk, leginkább az európai bankfelügyelet létrehozása révén.

Másodszor, az euro fokozta szuverenitásunkat, lehetővé téve, hogy gazdasági szempontból a magunk sorsának kovácsai legyünk, és olyan monetáris politikát folytassunk, amelyre Európának szüksége van a stabil árakhoz és a tartós növekedéshez.

Egységes monetáris politikánknak köszönhetően az EKB képes volt mindenfajta megrázkódtatásra gyorsan és határozottan reagálni. Ezt még akkor is megtettük, amikor más nagy joghatóságok eltérő irányba mozdultak el.

Ez talán akkor volt a leglátványosabb, amikor az amerikai Szövetségi Tartalékbankrendszer 2013-ban szigorítási ciklusba kezdett, miközben az euroövezet még kilábalóban volt az államadósság-válságból. Monetáris politikánk függetlensége lehetővé tette, hogy saját pályát alakítsunk ki, amely 26 egymást követő negyedévig tartó fellendülést hozott.

Harmadszor, az euró szolidaritást teremtett Európában.

Az egység szimbóluma lett a hihetetlenül embert próbáló időkben, és motivációt nyújtott ahhoz, hogy átsegítsük egymást a legnehezebb időszakokon. Ezért pedig továbbra is új országok csatlakoznak az övezethez.

Az elmúlt negyedszázad során kilenc új országot üdvözölhettünk az euroövezetben, ahogy tagjaink száma 11-ről 20-ra emelkedett – a legutóbbi, Horvátország, ez év elején csatlakozott.

Elértük azt a pontot, ahol az emberek el tudják különíteni az intézményeket a szakpolitikáktól – ami véleményem szerint a siker záloga. Akár tetszik nekik az EKB gazdaságpolitikája, akár nem, többnyire már nem kérdőjelezik meg, hogy helyes döntés-e az euroövezethez tartozni.

Míg az eurót támogatók aránya az államadósság-válság idején 60%-os mélypontot ért el, ez a szám jelenleg megközelíti a 80%-ot.^[5] Ennek a támogatásnak a mélysége a szavazófülkékben is megmutatkozik, valahányszor súlyponti kérdés az euroövezeti tagság az országos választásokon.

Mit hoz a jövő?

Az eddigi siker nem azt jelenti, hogy véget ért a munkánk, hanem azt, hogy most olyan helyzetben vagyunk, hogy a legjobb döntéseket hozhatjuk meg monetáris uniónk számára – nem pedig arról, hogy egyáltalán legyen-e unió.

Eljött az ideje, hogy megírjuk az euro történetének következő fejezetét. Hogy mi áll benne, az attól függ majd, hogy mi, európaiak, milyen lépéseket teszünk.

Ami az EKB-t illeti, az azonnali és elsőrendű prioritásunk, hogy az inflációt időben visszatereljük a 2%‑os célunkhoz. Ezt meg is fogjuk tenni.

Ám ahogy nemrégiben mondtam, a geopolitikai változások, a digitális átalakulás és az éghajlatváltozás jelentette veszély tükrében az EKB-ra további megoldandó feladatok várnak a jövőben. Továbbra is stabilitást kell nyújtanunk egy olyan világban, amely minden, csak nem stabil.^[6]

Számítunk rá, hogy más döntéshozók is kiveszik ebből a részüket. A monetáris unió nem végcél, hanem az egyesülés állandó folyamata, amelyet a vezetők minden egyes generációjának folytatnia kell. Az unió legyen sokrétű – terjedjen ki a fiskális, pénzügyi és banki területekre is a nagyobb fokú integráció kialakítása érdekében, különösen ahhoz, hogy az euro megszilárdítsa nemzetközi státuszát.

Amikor Wim Duisenberg 2002-ben az euro nevében átvette a Nagy Károly-díjat, háromszoros szerződésként mutatta be az eurót.^[7]

Az országok közötti, erejük egyesítésére szóló szerződésként; az EKB és az európai polgárok közötti szerződésként arról, hogy kielégítsék (elsősorban az árstabilitás iránti) szükségleteiket; valamint az európaiak közötti, közös valutájuk megosztására vonatkozó szerződésként.

Ám egy szerződés nemcsak jogokat biztosít, hanem kötelezettségeket is megszab. Most pedig mindannyiunkon – vezetőkön, intézményeken és polgárokon – múlik, hogy továbbra is tiszteletben tartjuk-e ezt a szerződést az előttünk álló sok-sok évben.